Pakolás, pakolás, pakolás. Ennyivel összefoglalható lenne az elmúlt három nap. Piszokul hosszadalmas és nehézkes dolog költözködni, a fene gondolja, hogy a szerinte tök üres lakásában hány teherautónyi cucc jön össze pár év alatt. Pedig nem is vagyok az a felhalmozós, simán kivágok dolgokat, ha már nincs rá szükségem.

Amúgy munkaügyileg-ha már ez a munkanélküli blogom- még mindig totálisan pozitív állapotban vagyok. Teljesen visszaigazolódni látszik a döntésem, bőven vannak lehetőségek, és még mindig szuperjó dolog, hogy nem én keresek, hanem engem keresnek. S ha nem is lesz minden tárgyalás eredményes, már az is nagy élmény, hogy tárgyal az ember, eladja a képességeit, a tapasztalatát, az ismereteit. Hogy látja: a világ nem áll meg, sőt, igenis nyílnak a kapuk, és ez hihetetlen erőt ad. És nem, nincsenek illúzióim, hogy esetleg nem lesznek majd nehéz pillanataim, de hát azok eddig is voltak...

Amúgy ma először a Naplóval álmodtam. Két kollégám veszekedett qvára. És nagyon jó volt kívülállóként hátradőlve figyelni az eseményeket... És félreértés ne essék: ez nem azt jelenti, hogy nekem csakis ilyen kiabálós, veszekedős emlékeim vannak onnan. Egyáltalán nem. Sőt. Csak valahogy még azok az élénkebbek.