A munkaügyi központ

Van már biztos, és szuperjó, izgalmas, nekemvaló munka, (de csak pár hét múlva kezdődik), meg vannak folyamatban lévő ügyek is,

de addig sem lóghat az ember társadalombiztosításilag a levegőben, úgyhogy ma elmentem a munkaügyi központba. Mit ne mondjak, elképesztően fura érzés volt. Amikor bementem, kábé úgy éreztem magam, mintha gyomorszájon rúgtak volna egy 45-ös acélbetétes bakanccsal. (Hál Istennek) fogalmam nem volt róla, hova kell menni, milyen gombot kell nyomni, nem értettem, hogy minek az információ után a harmadikra menni, aztán vissza az elsőre, aztán megint az információra, és közben qva meleg volt az épületben, mikor az emberről amúgy is szakad a víz az izgalomtól, amúgy meg mindenki csak bámul a másikra, és talán kicsit megkönnyebbül, hogy mások is vannak így, mint ő, én meg azt gondolom magamban, "apám, micsoda lúzerség", beleértve magamat is, akkor is, ha tudom: fizettem én épp elég járulékot, hogy most kapjak vissza pár hétre én is valamit, és akkor is ha pontosan tudom: ÖNKÉNT vagyok itt, és nem azért, mert más valaki így döntött helyettem. De akkor is. Ez az első találka.

A szerencsétlenség érzés viszont szerencsére hamar múlik, mert mindenki oltárian kedves és türelmes mindenkivel, (pedig gondolhatjátok, hogy én már a "rendelés" végére érkeztem délután egy körül), nincs töketlenkedés meg hülyének nézés, nemcsak velem, akitől az ügyintéző pasas azonnal megkérdezte, hogy "de akkor már nem is látom majd a fotóját az újságban?!", hanem másokkal is tök normálisan bánnak az ott dolgozók, meg is lepődtem, hogy "nahát, végre, így is mehet ügyintézés?".

De hát ki, ha nem a munkaügyi központosok tudják pontosan: földön fekvőbe nem rúgunk.